Az ég egyre inkább elsötétül és sóhajtoznak a fák,
Fekete, zavaros esőként hullnak a föld könnyei.
A szájat betontömítés némítja el,
A szárnyakat úgy színt önzőn megszegték.
Van még ok, amiért éljünk?
Van még bármi is, amit érdemes megvédeni?
Ez a mi kicsiny bolygónk.
A kívánságaim már elkéstek,
Mielőtt még sejtettem volna, hogy képes vagyok rájuk.
A korlátok rabláncra vernek mindent és mindenkit
Én már darabokra törtem…
ENGEDJ KI!
Apró lábaimon vonszolom tovább magam,
Másokat hibáztatok ismeretlenek bűntetteiért.
Hol vesztettem el a saját álmaimat?
Mivé lettek?
Önzés egyre csak újabb önzést szül,
Én mások önzését hívom segítségül.
Azt hiszem, benne ragadtam ebben az átkozott cirkuszban,
Hánynom kell tőle.
ENGEDJ KI!
Ő sír, ő sír, ő sír...
_____________________________________
Megjegyzések:
Mivel sajnos nem tudok japánul, kénytelen voltam a saját verziómat az angol fordítás alapján elkészíteni, így nem garantálhatom a teljes hitelességét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.